Sok sportágban meghatározó a sikerességhez a gyorsaság, így nyilvánvaló, hogy ennek a fejlesztése is kiemelt szerepet kap. A labdarúgásban, kézilabdában vagy a kosárlabdában is csak úgy lehet valaki kimagasló teljesítményű játékos, ha kimagasló a gyorsasága. Miképpen lehet tehát fejleszteni ezt az alapvető képességet?
A válasz egyszerre egyszerű és bonyolult is, és először meg kell értenünk az alapját annak, hogy mit értünk gyorsaság alatt ezeknél a sportágaknál. Először is azt kell leszögeznünk, hogy a gyorsaságról beszélve ezekben a sportágakban nagyon kevés kivételtől eltekintve inkább gyorsulásról tárgyalunk. Miért is? Labdarúgásban a pálya maximális hossza 120 méter lehet, így könnyen belátható – a játékosok posztjait is figyelembe véve – hogy a sprintek nagy része nem több, mint 40-50 méteres távon történik. A kézilabda pálya 40 méteres, a kosárlabda pálya még ennél is kisebb, így itt még rövidebb távolságokról beszélünk. Ahhoz, hogy egy sportoló elérje a maximális futósebességét, 40 méter biztos, hogy szükséges. Ebből a két adatból látszik, hogy a maximális futósebességét – amire sokan a gyorsasággal kapcsolatban gondolnak – a sportoló legtöbbször el sem éri. A lényeg tehát: sokkal inkább számít, hogy milyen gyorsan képes felgyorsulni a játékos, mint hogy mennyi a maximális sebessége.
Érdemes ezt még egy kicsit tovább is részletezni. Gyorslábú, szokták mondani a sprinterekre. De tényleg attól fut gyorsan, hogy gyors a lába? Nem. Nagyon sok kicsi lépéssel nagyon gyorsan pörög a láb, de nem halad vele gyorsan a sportoló. Ami igazán számít, az a talajjal közölt erő. Usain Bolt a testsúlya ötszörösével lép el maximális sebesség mellett. Ezt az erőt egy lábbal közli a talaj felé – de erre később térünk vissza. Nem haladsz tehát gyorsabban, ha „gyorsan szeded a lábad”, csak ha nagyobb erőt fejtesz ki a talajra.
A csapatsportágak résztvevőinek tehát „gyorsulásspecialista” sprinterré kell válniuk? Elég ez? A válasz újra az, hogy nem. Ritka az, hogy egy csapatsportoló egyenesen elindulva indít sprintet, majd kényelmesen kifutva lassít le. Általában gyors irányváltással indulnak el, a sprint közben is irányt váltanak, és hirtelen állnak meg. Az egyik legnagyobb NBA sztár például azért a legjobb, mert ő áll meg a leggyorsabban. Ez is egyfajta gyorsulás, amit mozgástanítással és erősítéssel fejleszteni kell – hogyan tud a leggyorsabban lefékezni a játékos.
Az irányváltásokra a kézilabdánál nem kell jobb példa. Vizsgáljuk meg az indulócselt. A játékos egy viszonylag nagy tempójú előre tartó mozgást fékez le nagyon rövid idő alatt egy páros lábra történő érkezéssel, majd egy rendkívül gyors oldalirányú lépéssel próbál a védője mellé lépni. A képlet egyszerű. Ha nem fékez le elég gyorsan, akkor a védőjébe rohan, így a végeredmény vagy fault, vagy belemenés. Ha nem lép el gyorsabban oldalra, mint amit a védője követni képes, akkor megint csak megáll az akció, a támadó előtt nincs üres terület. Számít tehát, hogy mekkora a maximális sebességed? Nem. Az számít, hogy milyen gyorsan képes lefékezni és irányt váltani, újra felgyorsítani a játékos.
A gyorsaság fejlesztésénél szükséges még beszélni néhány szót az izomrostokról is. Három típusú izomrost található az emberi szervezetben. Fehér - gyors, vörös – lassú, és intermediális, a kettő közötti típusú rost. Ezek közül a fehér rostok aránya az életkorral együtt csökken, míg a vörös rostok aránya nő, az intermediális rostok pedig a kapott ingernek megfelelően alakulnak fehér vagy vörös irányba. A nagy sebességhez és gyorsuláshoz minél több fehér rost szükséges, a hosszú távú, aerob edzésmunka pedig vörös rostokat igényel. Vörös rostból nem lesz fehér rost, így a fehér rostokat, ha gyorsaságra törekszünk, nagyon meg kell becsülni.
Ha tehát egy a fenti sportágakat képviselő sportoló teljesítményét szeretnénk fejleszteni a gyorsaság témájában, akkor igazából a gyorsulásán szükséges javítanunk. A fehér rostokat igénybe vevő, dinamikus, robbanékony edzésmunkát kell végezni. A sportágak jellegzetességeit figyelembe véve a 10-20-40 méteres gyorsasági munkáknál nemigen szükséges nagyobb távokban sebességet fejleszteni, mert sokkal hasznosabb számára a javulás a 20 m-es eredményében, mint a javulás a 100 m-es eredményében. Természetesen ez még önmagában kevés, szükséges a lassítás, irányváltás és újra felgyorsítás témaköreiben is fejleszteni a sportolót. A feladat tehát egyszerű – fejleszteni a gyorsulást. A kivitelezés viszont nagyon bonyolult. Hogy mégis hogyan, arról egy későbbi cikkben írok.
